 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) VI. Nagyvilági elvek  időn Béla hazatért, nagy benső nyugtalanság és izgalomnak esett áldozatul.
Visszaemlékezett testőri életére, midőn, mint megjegyeztük, az iránt is volt véleménye hogy a József-városi szinháznak Bécsben melyik énekesnője különb a másiknál; midőn általában legtávolabbról sem mutatott idegenséget a hölgyek iránt; mely részben falusi lakása idejében ön maga előtt is végkép kihidegültnek, elridegültnek tetszett; de a vér nem válik vizzé, az embernek, és különösen a fiatalságnak élet-szüksége a szerelem, mely, mint a lőpor, ha elfojtják, annál nagyobb erővel tör ki. És Béla teljes komolyan meg volt győződve, hogy még ily nagy szerelem soha sem tünt fel élete folyamában. Közönségesen azt szokták mondani, bárha rendesen mindenki ellenkezőt tapasztal, hogy az ember csak egyszer lehet életében szerelmes. A valóság abból áll, hogy valamint semmi két tárgy, ugy egyik szerelem sem hasonlit a másikhoz, és némely ember csak a legnagyobbat számlálja, és egyetlennek nevezi azt. Minden ember azon fokozathoz képest és annyit szeret életében, a minő és mennyi deleji rokonságra talál az életben. A kiválóan érzelemmel és rokonszenvvel teljes keblek sokat szeretnek; a hidegebb, egykedvübb természetüek kevesebbet; és hacsak folytonosan butitó és tompitó dologgal nincs elfoglalva, melynek terhe alatt lelki ereje megtörik vagy elparlagosodik, egyedül azon esetben nem fog valaki életében többször szeretni, ha bizonyos kimerithetlen, kifogyhatlan, örökéletre teremtett, óriási deleji rokonságra talál; . . . és ez nemcsak rendkivül ritka, mint minden nagyszerü a világon, hanem a kölcsönösség szükségénél fogva nem is függ csupán az egyik féltől. Az egyik fél hasztalanut bir az örök szerelem képességével; ha a másik nem bir azzal, a deleji rokonság ki fog apadni. És ha már az egy nagyszerü is természetesen ritkaság a világon, annál inkább ritkának kell lenni a két nagyszerünek, két ritkaság összetalálkozásának. Béla, mint mondtuk, teljes komolyan meg volt győződve, hogy ily nagy szerelem még soha sem tünt fel élete folyamában. És az épen uralgó szerelem rendes elragadtatásával, mely iránt többnyire oly hálátlanul hűtlen emlékezetüek az emberek, hogy még csak semmi legkisebb kegyelettel sem viseltetnek az iránt későbben, oly hévvel csüggött azon, oly izgalomban tartotta az, hogy egészen uralkodó eszméjévé látszott lenni. Kiállhatlan, komor, unalmas, nedves hideg idő volt; apró szemü, sűrű téli eső csapkodott az ablaktáblákhoz; az erős szél fütyölve intézle dühös rohamu támadásait a háztetők és kémények ellen; időnként nagy zajja| zuhantak alá a cserepek a fedelekről, és számtalan darabra törtek a kövezeten; és a téli késő hajnal már közelgett, midőn Béla nagy nyugtalanságában és izgalmában sokáig forogva ágyában jobbra-balra, végre csakugyan elalhatott. Álma nem volt semmi összefüggő egész, hanem csak egyes andalitó hangok, futó látványkép czikázó sugarak tüntek fel abban; kétszer vagy háromszor vértolulás rázta meg egészidegzetét, és éber állapothoz hozta őt közel; de ismét mélyen elaludt. És ekkor egyik rövidke álmában ugy tetszett, mintha legragyogóbb csillaga az ég boltozatának szikrákban feloszolva szállana alá, és ő közepette a hulló szikráknak, melyek lángtengerré alakiták egész lényét, . . . forrón, nagyon forrón magához szoritva ölelte át Vilmát, és őrült örömmel érezte elragadtatását olvadásig fejlődni. "Meg kell az embernek őrülni!" ez volt első mondása, midőn az ébredés ridegen észrevéteté vele, hogy minden csak álom volt, és az elégültség helyét még sokkal inkább felfokozott vágyak foglalták el. Az idő már délen tul volt. "Istenem, mondá magában hosszabb szünet után, lassu öltözködése közben a szobában fel s alá járkálva Béla, - sokan azt mondják, ha valaki sokáig alszik, "hogy ugyan nem sajnálja-e azon drága időt, melyet alvással tölt el, mert nemcsak a munka, hanem a mulatság emberétől is tisztán elveszett azon idő, melyet elalszik!" Oh, minő csalódás! Töltheti-e az ember jobban és kellemesebben idejét mintha alszik, gyönyörű álmokkal foglalkozik!? Valóban életünknek legszebb része az . . . oh, mi kéj volna, az egész életet csupa álommal tölteni el!" És mivel valamint a könyek ugy a szavak is enyhitik a szenvedélyes érzelmeket, némileg lecsillapodva állott meg ezen szavak után Béla az ablaknál; és kezét az ablak-rámára, fejét kezére támasztva, nézett ki az akkori hajó-hidra, vagy is inkább annak helyére, mert a tél miatt ki volt az szedve, és a két hid-főnek, és azok között a széles nagy tiszta viznek, melyen egyetlen jég-tábla sem uszott, valami különös kellemetlen hatása volt reá; iszonyú, elhagyatott, letarolt kép gyanánt tünt fel az előtte, mely összetépett lelkére vitte vissza gondolatait. "Démon vagy! mondá Béla Vilmára gondolva, egyszerre indulatosan és szembetünő haraggal. - Igen, démon! tevé hozzá szünet után egészen lágy szeliden, - és épen azért imádlak ugy, mintha angyal volnál! . . . Démon vagy, ki a gyehenna tüzével égetsz; ki jobban lebilincselsz, mint azt angyal eszközölni képes lehetne. Avagy boszorkány, ördöngős varázsló vagy inkább, ki által megvagyok rontva! . . . Oh, mondá ujabb szünet után ismét szelidebben, - miért is nem lehet örökké álmodni! Miért nem álom az élet!? . . . Álom!! Te vagy a mennyország képe." Fél kettőkor végre egészen elkészülve öltözésével, be ment az ebédlő terembe, hol már az Angol királyné fogadó rendes ebédlő vendégeit mind együtt találta. Béla mint erős jellem, azon férfiak közé tartozott, kiknek a szerelem nem gyöngeség, hanem ujabb erő. Egyes rohamaiban ugyan szenvedélyének ború derült Béla kedélyére; de általában csak nagyobb erőre emelte az élet-munkásságát és felmagasztalta lelkét. Nem mintha megelégedést vagy vidámságot lehetett volna a figyelmesebb vizsgálónak arczáján látni; de valami oly átszellemült, ragyogó szine volt annak, midőn a terembe lépett, és szokott asztal-társaihoz közeledett, hogy ezek egészen felvidultak a derült arcz látására. "Fogadni mernék, mondá az egyik, - hogy Béla ma nagyon megvan elégedve váczi utczai déli sétájával." "Mit beszélsz, mondá egy másik, - hiszen nagyon későn tisztult ki, és mivel meglehetősen sáros volt az utcza, a szép világ nem is jelent meg. Valahol másutt kellett lenni Bélának, hogy oly vidor képpel jött be." "Most keltem fel," mondá Béla egykedvüleg, és az étlapot tanulmányozva. "Az lehetlen! mondá, az először szólott, - az lehetlen, hiszen valami szokatlan jókedvü kifejezése van arczodnak." "Pedig valóban ugy van, mondá Béla, - azaz, hogy most keltem fel, és egyenesen szobámból jövök, az van ugy, mert a jó kedvről nem sok tudomásom van." "Ugy hát, mondá a második szóló, - valami örvendetes, . . . kellemes levelet kaptál?" "Fájdalom, mondá Béla, - nem." "Fájdalom!" mondák egyszerre négyen is. "De haj-szál hasogatók vagytok! mondá Béla mosolyogva. - Minden további feszegetés nélkül át fogjátok talán látni, mikép eléggé kellemes dolog kellemes levelet kapni, hogy az ember fájdalomnak nevezhesse, ha az valósággal nem történt meg, mikor valaki azza| akar gyanusitani?" "Igaz, igaz!" mondák mindnyájan. Ezután következett a tegnapi álarczos bál tárgyalása. Elbeszélték, ki hány álarczost ismert meg; kik voltak a nevezetesebb nők közűl álarczosan jelen; és minő bálba ment a társaság egyik masik tagja még azután. "Nagyon jól mulattam, mondá Elek, - látva egy ismerősömet, mily buzgósággal beszélget bizonyos kék dominóval, ki sajái elhagyott neje volt." "Az még semmi, mondá Károly, - de ismeritek az öreg xxx-t, az haza is kisért egy nő álarczost, a ki - fiu volt." "Az még mind semmi,- mondá Sándor - affélék minden farsangon történnek; de én olyan történetet mondok, minőt soha sem hallottatok még pesti farsangon." "Halljuk!" mondák a többiek kiváncsian. ""Tulajdon magammal történt, folytatá Sándor, - a ki itt űlök köztetek, velem történt -" "Micsoda?" mondá Elek türelmetlenül. "Hát, mondá Sándor, . . . a bálból - elloptak!" "Elloptak!?" mondák többen, és Béla is különös figyelemmel tekintett rá ezen szó kimondása után. "Hogy loptak el?" "Bizonyosan valami vénasszony!" "De látom haza küldtek, a mint enni kértél!" "Ezen szavak kereszt-tüze kisérte első felkiáltását a csodálkozásnak, "Azaz hogy épen ellenkezően, pompás vacsorához ültem bájos rablómmal, mondá Sándor, - természetesen azonban az ellopás nem erővel történt, mert beleegyezésem nélkül nem lehetett volna elvinni; de még is valóságos elszöktetés volt - " "Beszéld el tehát, mondá E1ek, - beszéld el körülményesen, hogy szöktettek el." "Azt nem tehetem, mondá Sándor, - név nélkül sem beszélhetek el semmit, mert valahogy kitalálhatnátok kivel történt, és azt nem szeretném." "Hiszen ha valami olyassal történt, mondá Elek, - kit kimélni akarsz, akkor kár is volt elkezdeni . . . Ugy-e szép történet volt ez, mondá szünet után gúnyosan Károlyhoz - nagyon érdekes előadás." "Valóban nagyon szép! mondá Károly hasonlóan gúnyosan. - Ugy bizony kár is volt elkezdeni, tevé hozzá Sándorhoz intézve szavait szünet után, - ha nem akartad elbeszélni." "A legszebbet, mondá Gyula, fekete fürtös haju egyéniség, ki mind eddig hallgatott, - még is én láttam. A kis terembe vezető szélső bal ajtónál állottam, a virág-diszitmények mellett; közel hozzám állott gróf xxx is, ki mint tudjátok nemcsak igen gazdag és rút, fösvény, hanem már meglehetős vén gavallér is. Egyszerre csak arra jő két rózsaszinű álarczos, és az egyik minden szó nélkül a gróf kezébe nyomva egy kis papir darabot, gyorsan eltávozik. A gróf nem találta kellemetlennek ilyeténkép mindenki szeme láttára szerelmes levelet kapni, mint természetesen meg volt győződve a darab papir minőségéről, felbontja, tehát nem a legnagyobb óvatossággal, hogy valaki meg ne lássa a darab papirt, és az egy bizonyosan visszakapott - öt pengő forintos bankó volt!" "Nagyon jó!" "Igazán jó!" "Ez csakugyan a legjobb!" Ezen megjegyzések kisérték az elbeszélést. "Én nem tudom, mondá Elek, - némely embernek néha akad valami szerencséje az álarczosakkal, nekem soha semmi; mindig csak legfölebb olyanokkal jövök össze, hogy végre bár ne is láttam volna őket." "Annak nagyon egyszerü oka van, mondá Sándor - mert, mikép az emberek általában szokásba vették Pesten, te is meglehetős gorombán szeretsz az álarczosakkal bánni; azon egy pár valamirevaló álarczos pedig, kik az általánosan divatozó durva bánásmódtóli félelem mellett is merészek megjelenni, kerülni igyekeznek azokat, kiket már az álarczosakkal való durva bánás módjokról hirből, vagy talán tapasztalásból is ismernek." Ezen pillanatban lépett be gróf Csetneky, ki pár nap óta Pesten volt. "De itt van Don Juan, mondá Sándor, - majd legjobban elbeszéli ő, mikép lehet a hölgyeket legbiztosabb sikerrel megcsalni." "Nagyon leköteleztek; igen nagy hizelgésnek veszem, mondá Csetneky mosolyogva, - ha Don Juannak neveztek." "Jól van, jól, mondá Elek, - ismerjük azon szerénykedéseket. Beszélj nekünk valamit, már régen nem hallottunk tőled semmi érdekest, pedig különben tárháza vagy a gonoszságnak. Tehát beszélj valamit a Don Juan tanokból." "Barátim, mondá Csetneky, - annak nincs valami bizonyos meghatározott eljárási módja, tacticája, melyet könyvekből vagy mások után meg lehetne tanulni. Azt nem lehet szavakkal önteni valakibe, másoktól tanulni meg; magából kell annak kifejlődni minden emberben, gyakorlati ismeretek és tapasztalás alapján. Különben is temérdek féle az ember, és temérdek félék mindenek felett a hölgyek; - egyik másik ember sokfélét ismerhet; mindenik félét még senkinek sem adatott ismerni; minden nap uj nemü példányokra akadunk." "Az igaz, mondá Béla, - ugy hogy én nem annyira azért bámulom az isteni mindenhatóságot, hogy általában embert teremtett, hanem sokkal inkább azért, hogy anynyiféle embert teremtett." "Igazság, mondá Csetneky, - annálfogva természetesen igen nehéz valami általános módját előadni, mikép lehet a hölgyeket biztosan megcsalni," és ezt mondva, mindenik asztal-társ szemeit felkereste szemeivel és mosolygott. "De csak beszélj, valamit tapasztalásodból, mondá Sándor, - mindenesetre sok érdekest tudsz te arról beszélni, és minthogy különben is oly rosz idő van künn, és még jókor is volna valahova menni, üldögéljünk e1 itt a szokottnál tovább is. Pinczér! adjon elő szivarokat . . . Szivarfüstnél jobban esik hallgatni." "Annyi bizonyos, mondá Csetneky Bélára tekintve, - hogy az aristokratikus szellem mindenben meg van a világon; minden összeköttetésben az emberek között, tehát minden szerelmi viszonyban is egyik fél némi felsőséggel bir a másik felett; különös gonddal legyünk a nők irányában, hogy ezen felsőséget ki ne szalaszszuk kezeinkbő1. Az különben is a férfit illeti szabályszerüen, mert a teremtés nagy munkájában a férfinek van a positiv és a hölgyeknek a negativ szerep adva . . . De e mellett mindig gyöngédségét, udvariságot, figyelmet kell kitüntetni a hölgyek iránt, és inkább ezzel mutatni, mint mondani is a szerelmet; hanem soha sem borulni porba; soha nem adni meg magát kényre kegyre; mindig megőrizni a férfiui lelket, és felsőséget." "Fél müveltségü hölgyeknél azonban, kiknél izlés és kedély-nemesség fejletlenül maradtak, valamint az olyanoknál, kik saját szerelem nélkül kivánnak nemcsak szerettetni, hanem rövid viszonyt is, legkönnyebben boldogulhatni természetlen affectatio és érzelgő declamátió által. Lépj hozzá, és ne mondj neki kevesebbet mint: isten vagy! Hullass könyeket, ess térdre, tördeld kezeidet, sirj, ordits, mint a veszett állat, és az oly hölgy szerelmét megnyerted. De az ilyenekkel soha sem lesz valódi örömed; az ilyenek pillanatnyira is alig képesek valódi odaolvadást kifejteni. Kalandor természetek, kik csak kiraboltatni vágynak; kikkel nem érzünk teljes örömet, és kik mindenek felett magok sem éreznek azt velünk; és épen mivel ezt szemeikből ki is olvassuk, nem birnak eléggé érdekelni, következőleg lekötni, és ezért meg is unjuk őket rövid idő alatt." "Az igaz mondá Elek, - sok unalmas nő van a világon." "Nagyon sok, fo1ytatá Csetneky, - és legtöbb van pedig olyan, kik érdemesek ugyan egy két napig, hanem aztan vége minden érdeknek. Együgyüségbe átmenő és nagyon kevéssel való megelégedésnek kell az emberben lenni, hogy igen sok hölgyet, egy pár napnál tovább érdekesnek találjon. És ennek következtében neveznek aztán a hölgyek néme1y férfit csapodárnak, lepkének, csalónak. Istenem! hát tehetek én róla, ha ők olyanok, hogy heted napra halálra unom őket!? Tehetek én róla, ha mikép jó egészségem, valaki iránti érzelmem is megszünt!? Én szeretném legjobban ha tartana, mert a tartós szerelmi viszonynál semmi sem adhat nagyobb megelégedést, boldogságot e foldön . . . A szerelem megszünésének mindig a nő az oka . . . Mit panaszkodnak ők ellenünk, hogy mi változékonyak vagyunk!? Ne szünjenek meg szeretetre méltók lenni, bilincseljenek le minket; és mi szeretni fogjuk őket az angol költő szavai szerint: örökké - s még egy nap!" Az asztaltársak nevettek. "Egyébiránt, folytatá Csetneky, tárgyára visszatérve, - legroszabb modon szerelemben a nagyon kérő modor. Ha sokat kérünk lemondunk fe1sőségünkről, felhivjuk, talpra állitjuk, kifejtjük a vonakodást és tartózkodást a talán már elaludni készülő ál-szemérmet, himporos félénkséget. Nem hinné az ember, mennyire képesek a hölgyek felhevültökben, öntudatlanul, megfontolatlanul. A kiválóan kéregető modor felvilágositja, eszméletre hozza őket." "Csaló!" hangzott egy pár ajakról önkénytelenül. "Legrútabb hibának tartják a nők, folytatá Csetneky, - a ki fecsegést. Különös gonddal legyen az ember, hogy ezen hirbe ne jöjjön. Hallgatagság a legfőbb erény hölgyek körül . . . A mauvais sujet-ket, szerelem rablókat, kik sziveket törnek meg, kétségbe ejtenek, halálra gyötörnek valakit, a nők nem tartják érdekteleneknek; de a fecsegőnek vége van." "Az természetes," mondá egy hang. "A beszéd, folytatá Csetneky, - legyen nyájas; de soha sem férfiatlan, mert főleg a férfias beszéd hat, . . . a viselet bátor, mert a nők csak a bátor férfiakat szeretik, és a hősöket imádják; a törekvés pedig makacs. Ha nem természetesen mindez vagy magától megvan az egyéniségben, vagy nem is fog meg lenni soha. Ezek tehetségek, melyek a felsőséget megszerzik, és nem szerep, melyet be lehet tanulni; erre születni kell. Minden férfi bir ugyan ezen felsőséggel némely hölgy irányában, mert, mondám, ez a természet rendében igy van alkotva; de a kiválóbb egyéniségek aránytalanu1 többek irányában birnak azzal. Ez a lelki erő minőségétől függ." "Kiválóbb egyéniségek férfiak irányában is közönségesen bizonyos felsőséget vivnak ki magoknak; mások már csak igen kevesek felett, és némelyek senki irányában sem birnak azzal. Van valami az egész alakban, módban, tartásban, mindenek felett pedig a szemekben, melyek legvilágosabb kifejezését adják az ember lelkének, avagy nincs ezen valami: eddig van az egész. Félénk, remegő, gyáva lelkü, kifejezéstelen szemü, szegletekbe buvó, szólni nem merő emberek senki irányában sem birnak felsőséggel. A kis macska sem fél tőlök. Ezek nem sok szerencsére számolhatnak a szerelemben. A hölgyek bár öntudatlanul is, mindig arra vágynak lelkökben, hogy valamely okos és derék ember felsősége alá jussanak. Vannak néha különös egyének, az ugynevezett "katonás" asszonyok, kik temérdek férfi irányában felsőséggel birnak; de ezek is legboldogabbak, ha végre egy férfira, az igazira találnak, ki felsőséggel bir irányukban . . . " Hol lelki felsőséggel nem bir a férfi, ne kisértse meg szerencséjét." "Nagyon helyes!" mondák többen komolyan. "És tökéletes rosz számitás, folytatá Csetneky, - hogy hideg komolyság és kimért feszesség által nyerhetjük meg valakinek szerelmét. Sokszor ugyan épen semmi összekötő kapcsot sem találván az ember valamely hölgy társalgásában, vagy valamely egész társaságban sem, akaratlanul is komoly és hallgatag lesz, ki oly társaságban, hol kedvére találja magát, a legvidorabb szokott lenni; de ki tetszeni akar, annak ez szerencsétlenség. Kétségte1enül örömest látják a hölgyek udvarlóikban a férfiasságot, és ennél fogva a komolyságot is hol arra szükség van; de arról meg vannak győződve, hogy ki az ő társaságukban is szüntelenül ilyen, igen derék ember és minden egyéb is lehet, a mit magának kikötni tetszik, hanem az ő szerelmökre sem nem fogékony, sem nem érdemes, mert - unalmas, fade!" "És az ilyen ember többnyire nagyon együgyü egyéniség is, mert a fade ember rendesen nemcsak nagyon szépnek, hanem ellenállhatlannak is hiszi magát. Ez pedig nagy tapasztalatlanság, nagy ismeretlenség az emberi lélek körül, . . . valóságos együgyüség. Az izlés és rokonszenvi alapok oly sokfélék, hogy teljesen lehetlen kivétel nélkül mindenkinek tetszeni, sokakat már csak azért sem lehet elragadni, mert nagyon köznapi lelkek ahhoz. Maga Alcibiades sem tetszett minden nőnek, ki pedig a hagyomány szerint legtöbb szerencsével birt a hölgyek körűl. Hölgyeket gyakran láthatni ily vágygyal, sőt hittel is felruházva; de nincs nevetségesebb jelenet, mint az oly férfi, ki mindenütt en prétention teszi magát, és minden jelenlevő hölgy szerelmére számol." "Pedig gyakran lehet látni olyanokat," mondá egy hang. "Hogy a hölgyek szerelmét megnyerhessük és megtarthassuk: erős hatást kell gyakorolni képzelődésökre, hiúságuknál fogva kell őket lekötni, és uralkodni kell rajtok . . . Hiúság a hölgyek legfőbb alkotó eleme, melynél ha fogva tartjuk, mindenható démonként bánhatunk velök. Ha egyszer a kulcsot ehhez megtaláltuk - " "Az meglehet, mondá Béla, - de épen az a nehéz." "Az igaz, mondá Csetneky jelentősen tekintve Bélára, - ki iránt teljes egykedvüséggel van valamely hölgy, vagy ki hitén és akaratán kivül semmi elönynyel sem bir az életben, nem igen fogja azt megtalálni, az bizonyos. De sokszor magok rontják el az emberek szerencséjöket. Ha valamely hölgynek bizonyos férfi iránt előre nagy vonzalma van, annak szerelmét természetesen minden különös ügyesség nélkűl is megfogja ez nyerni. De az életben igen sok hölgy van, kik részint eredetileg sincsenek nagy vonzalmi képességgel felruházva, részint pedig mit e részben ajándokul kaptak is a természettől, könnyelmüen vagy szerencsétlenül elvesztegették már, avagy épen szándékosan, és tanulmány szerint elfojtották magokban, számüzték, kiirtották azt magokból; az ilyeneket megnyerni ügyességre van szükség . . . " "Minden ut Rómába vezet, - feltéve, hogy akármelyiken indulva el, az ember el tud azon igazodni, - szokták mondani, és igy van a dolog e részben is. Az ilyen csekély vonzalmi képességgel biró hölgyek, nem tagadom tulajdonképen csak többé vagy kevesebbé megromlott lények, - hanem mit akartok!? ilyen az érdekesek legnagyobb része; - és ezeknél többfelekép lehet jó utra találni, csakhogy az ember elegendő ügyességgel birjon azon eligazodni." "Egyik boldogulhat, ki szerelmének felleplezésével lépett fel, ha következetesen mindig tovább tud e téren haladni; de az bizonyos, hogy általában ez a legveszélyesebb ut; ezen legkönnyebben el lehet tévedni. A másik az által boldogul, hogy óvakodik határozottan szerelmet vallani, és csak sejteni engedi azt. Az ábrándozók a legszerencsétlenebbek. A nők többnyire vagy kinevetik és megunják a szüntelenül csak ábrándozót, vagy pedig legalább óvakodókká lesznek ábrándozó lovagjaik irányában, hogy azokat el ne veszitsék, ha azoknak holdvilági eszméikben gyönyörködnek - változatosság végett; de kiben némely perczben talán gyönyörködnek is, a nap huszonnégy órájának más időszakában kinevetik őt valamely más boldogabbnak társaságában, ki talán kezdetben érdektelenséget mutatott irántuk, és az által sikerült maga iránt érdeket gerjeszteni a hölgy megbántott hiúságában . . . Hanem, mint mondám, ezt nem lehet másoktól megtanulni." "Az bizonyos, mondá Sándor, - csak kellemes beszélgetési tárgy az egész." "Tisztán csak az ügyességtől függ minden, mondá Csetneky, - és az ügyességet nem lehet betanulni; annak magából kell fejlődni. És ha az ügyesség me1lett a szavak is a fejből, és pedig jó szerkezetű fejből jönek, akkor aztán csak boldogulhatni. Nem kell megállapodni, tágitani, hanem szüntelenül előre kell haladni. Sok hölgy az édeskedő, csöndes, holdvilág-imádó udvarlást szereti; de a kitűnő ügyességű, genialis, élénk udvarló mindig versenyre kelhet a holdvilág-imádókkal." "De ha az ember vaiami kitanult kaczérra akad!?" mondá Béla. "Az igaz, mondá Csetneky Bélára mosolyogva, - az jól megkinozza a legügyesebb embert is. Különösen ha épen kinzó szeszélyre gerjed valaki iránt. Óh, barátim, az borzasztó. Én voltam egyszer oly helyzetben; ismerem azt, és még most is boszant, ha rá gondolok. Jó rendőrségű országban, mondá Csetneky mosolyogva, - az ilyen hölgyeket, mint a gyujtogatók és méreg-keverők osztályába tartozókat be kellene zárni." "Igen, morndá Sándor, - de akkor a csábitókat mint tolvajokat és gyilkosakat hasonlóan nem lehetne szabadon hagyni." "Hiszen jól van, folytatá Csetneky, - nem mondom, hogy semmi kaczérság se legyen a hölgyekben. Egy kis coquetteria, a világi öröm ingere. A nagy kaczérokat azonban gyülölöm. Az érzéketlen kegyetlenség, mely a nagyra fejlett kaczérságga1 együtt jár, vagy is inkább mely maga a nagy kaczérság, komolyan hiszem, hogy a gyujtogató és méreg-keverő ösztönnel tökéletesen azonegy, csakhogy a körülmények szerint szelidebb irányban fejlődött." "Izenjünk nekik háborut, mondá tréfás hangon Sándor, - pusztitsuk őket tüzzel vassal." "Háboru az egész nemnek, mondá Csetneky mosolyogva, - igen szivesen; de a nagy kaczérokat a mennyire látom, messze kikerülöm, mert ha közelökbe jutok, nem tudom, hogy szabadulhatok-e tőlök? Tudom, hogy csak szájhősök; de nem birok syréni hangjoknak ellenállani." Béla komoly gondolatokba merült. E pillanatban ugy tetszett, mintha talán nem is szerelem volna az, mi őt Vilmához annyira lekötötte; de a gondolat nem volt vigasztaló, hogy syréni hangok csalták sziklák közé, és tartják lekötve akarata ellenére. "Az ilyenek meghóditása, mondá Csetneky, - többnyire lehetlen, és ha lehető is Béla barátom, igen sok idő kell ahhoz; sietséggel egészen elrontja az ember a dolgot. A nagy kaczérok barátom, erős vágyakat, hosszas epedést, mély szenvedést kivánnak - magokban fölébresztetni. A férfit, ki talán nekik megtetszett, ki őket idő multával, ha ügyesen bánik velők kezdetben, épen ugy tetszése szerint forgathatja, mint én ezen gyűrűt ujjamon, ha rögtön azt mondja nekik: szeretlek, - megunják, eldobják. Ez már meg van nyerve gondolják magokban, keressünk mást. Hetekig, hónapokig kivánnak az ilyenek epedni; vágyni és szenvedni azon bizonytalanságban: Valljon tetszem-e ezel embernek!? Mert a kaczérság jelleme: felhivni, megismerni, kikémlelni a könnyü szerelmet, mely neki - nem kell. Keresi a mit kerülni akar; a mit megtalál, az nem érdekli." "A kaczér bizonytalant, homályost, rejtelmest, ismeretlent, nehezet, zsarnokot, rendkivüli szenvedélyt óhajt lelke mélyében, mely őt torkon ragadja. Közönségesen a nők, mint a napraforgó a nap felé, ugy fordulnak a hízelgő férfihez, ki a szerelem melegét kinálkozik reájok árasztani; de a nagy kaczérok azok, kik a napba tudnak tekinteni; nekik a nap heve csekélység; vértanúi akarnak lenni a szerelemnek - és nem kevesebb. Némelyikkel megtörténik, hogy egész életében sem találja fel zsarnokát, ki őt jól megkinozná, és ekkép boldoggá tenné. Mert a kaczérnak legfőbb gyönyöre és boldogsága - a szenvedés. Röviden, a nőnek soha sem kell mondani: szeretlek, mielőtt ezen érzelmet tökéletesen kifejlődve és megerősödve nem látjuk benne.
|
